A HMIK csapata idén novemberben a már majdnem mindenki által jól ismert, medvés, fesztiválos, borvizes, gyógyfürdős Tusnádfürdőn járt. Célja nem volt más, mint a sok önkéntesből összeállt csapatot összerázza. A tusnádfürdői Trustbuilding nevű szervezethez látogattunk el, akik ezzel foglalkozó szakemberek segítségét ajánlotta fel.
Szombat reggel volt, borús, ködös és hideg reggel. Emlékszem, nem akartam felkelni az ágyból, beteget szándékoztam bejelenteni, hiszen ismerem már csapatomat, nincs arra szükégem, hogy ennél is jobban megismerjem. Ilyen gondolatok jártak a fejemben, amikor szólott a telefonom. A társam hívott, aki szólt, hogy a székházunk előtt lesz a találkozás, és szeretné ha egyött mennénk odáig. Gondolkodás nélkül rávágtam a választ: persze, talalálkozunk a kapum előtt. Miután kikapcsoltam a hívást, leesett, hogy a betegségi bejelentésemet ellőttem, így feltápászkodtam és nekiálltam öltözni. Rétegesen öltözni. Gyorsan regeliztem, majd elindultam. Természetesen, megint késésben voltam. A barátnőmmel gyors léptekben gyalogoltunk fel a székházig, ahol találkoztunk a többiekkel és indultunk is. Tusnádig rövid volt az út, mindenki álmos volt még és hallgatag. Odaérkezve elénk jött az egyik oktató és felvitt az ők székházukba. Gyorsan levettük kabátjainkat és nekiálltunk a benti feladatoknak, hogy majd több időnk maradjon a kinti aktivitásokra. Bizalmi gyakorlatokat végeztünk, és a feladatok nehézsége mindegyik feladat áltak nőtt. A végére oda jutottunk, hogy háttal, egy asztalről leengedtük magunkat és a csapatunk többi tagja kifogott. Amint ott álltam az asztalon, csukott szemekkel, azon töprengve, hogy kifognak-e vagy leeesek a földre, rázott a hideg, ideges voltam és próbáltam csak arra koncentrálni, hogy jól feszítsem meg a testem, hogy a többieknek legyen könnyebb kifogniuk. Amint elengedtem magamat nagyon rossz érzés kapott el, a levegőben, de ahogy az első kar megérintett, majd sorra az összes többi, jobb lett és már csak arra tudtam gondolni, hogy vége, és nem esett semmi bajom. Végeztünk a gyakorlatokkal, így egy rövid kajaszünet után felöltöztünk és kimentünk az erdőben levő pályára, ahol a többi, kinti feladat várt ránk. Először egy „veszélyekkel teli tavon” kellett átrepüljünk, sorra, úgy, hogy a „tó” másik felén egy kis raklapon kellett megálljunk az összesen. Majd miután sikeresen megoldottuk, átmentünk egy másik feladathoz, ahol egy vízszintesen beállított, mozgó farönkön kellett megtartsuk az összesen az egyensúlyunkat. Többször kellett nekifutamodnunk, ez igaz, de végül sikerült ezen is túltennünk magunkat. A következő feladat a levegőben történt, hiszen kifüggesztett fémszálakon kellett végigmenjünk az összesen, úgy, hogy a pálya kacskaringós volt és fatörzseket kellett megkerüljünk úgy, hogy mindenki mindig kellett fogja a mellette lévő társának a kezét. Nehéz volt, de sikeresen végigvittük a feladatot első próbálkozásra. Bónuszként, mivel maradt még időnk sötétedés előtt, elvégeztük a „Mókus” feladatot, ami annyiból állt, hogy mindenki felvett magára egy biztosító hámot, és egy valakit hozzákötöttek a kötelekhez, mi a többiek pedig a sípszó után nekifutamodtunk a kötél másik végével. Ahogy mi egy kis távolságra értünk, újból jött a sípszó, ami a leállást jelentette, mivel a társunk már jócskán 10 méterrel fölöttünk volt már. Csak úgy engedtük le őt, ha énekelt nekünk valamit, és ezt mindenkivel eljátszodtuk.
Végezetül egy kis kiértékelő után indultunk is hazafele. A hazaút jól telt, mindenki felvidult volt és beszédes. A napunk épp ellenkezőleg alakult mint ahogyan én a reggel elképzeltem. A sok feladat igaz, kifárasztott minket, de összegzés képpen sok új dolgot tudtam meg a többiekről, amiket nem gondoltam volna soha. Nem volt reggel igazam. Nem ismertem eléggé a társaimat. Most sem ismerem eléggé őket, és ők sem engem, hiszen folyamatosan változunk. Megismerjük egymás gyenge- és erőspontjait, de idővel minden változik, és lehet más tulajdonságokat mutatnak ki magukból az emberek más helyzetekben. Nagyon örültem este, hogy nem jelentettem beteget. Sőt, szégyelltem is magamat már emiatt, hiszen milyen csapatszellemet ápolok, ha egy egyszerű lustaság miatt képes lettem volna kihagyni egy ilyen életre szóló élményt?.. ezen elgondolkodva ígértem meg magamnak, hogy többet nem hagyom a lustaságomat uralkodni fölöttem és mindig azon fogok törekedni, hogy minél többet legyek a csapatommal, hiszen ettől lesz csapat a csapatunk.
Meg szeretném köszönni a Communitas Alapítványnak és az RMDSZ-nek (Romániai Magyar Demokrata Szövetségnek), hogy főtámogatói voltak programunknak, és lehetővé tették ezt az egyéni élményt a számunkra.
Programfelelős: Sipos Emese